A kaktuszok szaporítása

A szabadföldi magvetés általában csak kivételesen sikerül. Az Opuntia humifusa és az Opuntia phaeacantha gyakran csírázik szabadban - a sziklakertben beérett magokból -, ez azonban nem törvényszerű, és korántsem oly biztos, hogy arra építhessünk.

A biztonságos tehát, ha üveg alá vetünk. Erre a célra kis üvegezett szekrény, sőt vízelvezetővel ellátott akvárium is megfelel. A magokat fertőtlenített edénybe vagy ládába, rostált, finom folyami homokba vagy fertőtlenített, sovány, homokos talajra szórjuk, tavasszal vagy nyár elején. Sűrű magvetés esetén a növények biztosabban fognak talajt - a tapasztalatok szerint egymás számára tárják fel a termőréteget. A gondosan előkészített - tömörített, simított - felületre szórt magokat finom rostált réteggel takarjuk, a magvak méretének megfelelő vastagságban. A csírázás általában egy héten belül megindul. A zsenge csíranövények különösen érzékenyek gombakártételre; a nedves szártőrothadás (Helminthosporium cactivorum) és a lágyrothadás (Phytophthora omnivora) pusztításakor a szövetek megbarnulnak és a magoncok kidőlnek.

Egész magvetésünk kudarcba fulladhat, ha ilyenkor elmulasztjuk a védekezést: a chinosalos permetezést, ill. a fertőzött részek kiemelését és megsemmisítését. A palántákat tartsuk 20-30°C-on, és óvjuk őket a kiszáradástól éppúgy, mint a túlöntözéstől. A magoncok a természetben is kényesek; ez az oka, hogy olyan ritkán találni csíranövényt a természetben. Sok kedvező tényező összhangja szükséges a csírázáshoz, s valóságos szerencsesorozat kell a továbbiakban is ahhoz, hogy a kis, védtelen magoncokból ellenálló növény fejlődjék.

A jó magvetést még a nyár végén, ősz elején áttűzdelhetjük, biztosítva - ha lehet, legalább két évre - a nyugodt fejlődést. Az áttűzdelt magvetés hűvös helyen, mérsékelt öntözéssel, ill. öntözés nélkül teleljen. Csak háromévesnél idősebb növényeket helyezzünk ki a szabadba.

Dugványozás, oltás 

A legbiztosabb és leggyorsabb szaporítási mód, amely a télállókaktusz-kertek esetében a legnagyobb jelentőségű. Előfeltétele természetesen, hogy a növény ízeket fejlesztő vagy sarjadó típus legyen, amelyről rendszeresen szedhetünk szaporítóanyagot. Egy gazdag, változatos, idős növényekből, ill. sarjtelepekből álló törzsállomány szinte az egész országot elláthatná edzett - azonnal a szabadba telepíthető - szaporítóanyaggal. Tavasz végétől dugványozhatunk a szabadba, a növény végleges helyére. Az Opuntiákat legalább egyharmadáig vagy feléig is süllyesszük a talajba, hogy a későbbi években fejlődő hajtások súlyától a növény ki ne dőljön. A kényesebb növényeket az első évben még teleltessük védett helyen, és csak a következő évtől kezdve kerüljenek végleges helyükre.

Az oltás a télállókaktusz-kertben nem ajánlható. Az oltott növény nem hat természetesnek, idegen tehát a természet, ill. kert egy részének szánt sziklakertben. Ha mégis oltásra gondolunk – különösen lassan fejlődő növények meghajtására-, télálló alanyra oltsunk. Néhány kaktusztermesztő tapasztalata szerint az Opuntia humifusából készített „szeletek” jól beválnak; a rájuk oltott ritkább fajok gazdagon sarjadnak, s az onnan leválasztott szaporítóanyag több éves előnyt szerez növekedésben a hasonló korú „lábon nevelt” növényekkel szemben. Nehezen fejlődő növények (Toumeyák, Pilocanthusok, Navajoák stb.) közvetlenül a talaj felszínén oltva természetesnek is hatnak, s ugyanez vonatkozik a ritkább, kényesebb Echinocereusok, ill. Echinocereus formák Echinocereus triglochidiatusra történő oltására. 

Védekezés a kártevők ellen 

A szabadföldi kaktuszkertet a megszokott kártevők általában nem károsítják. Az egészen fiatal, még lágy hajtásokat ellepheti a levéltetű, ilyenkor tisztítsuk meg a növényt a kártevőktől, mert eltorzulhatnak. A megerősödött hajtást azonban már nem támadják meg.

A meztelen csigák ősszel vagy esős, hűvös nyári időszakban lehetnek veszélyesek. A jól megépített száraz, törmelékes sziklakertben, ill. homoktalajon azonban nem fordulnak elő, vagy csak nagyon ritkán. Ha kora reggel járataikra bukkanunk, alkonyatkor kiszórt égetett mészporral vagy metaldehides (vegyszerboltban kapható - szilárd spiritusz néven közismert) csalétekkel irthatjuk (10 dkg korpát 6 g metaldehiddel és vízzel péppé gyúrunk, és kis morzsákban a csigák nyomvonalára szórjuk).

A nedvességre érzékeny fajok, nem megfelelő helyen, fuzáriumos rothadást kapnak (kórokozó a Fusarium oxysporum). A fertőzöttség biztos jeleként a növény a tövénél megpuhul, és a fertőzött részt lemetszve szembetűnnek a megbarnult edénynyalábok. Belül károsít, s így legtöbbször már csak későn vesszük észre, amikor a növény menthetetlen. A rothadó hajtásrészt vágjuk le addig, ameddig az edénynyalábok barna színe még felismerhető. Ezután mint dugványt vágjuk meg - a szokásosan kissé kihegyezve - és gyökereztessük meg.

Gyakorlati tanács: a ritkább növényekből ne helyezzük ki azonnal az egyetlen példányunkat, nehogy egy rossz telepítés vagy egy véletlen kártétel áldozatául essék. Az anyanövényről leválasztott sarjak a szabadban néhány év alatt utolérik az anyatövet, s így biztosíthatjuk kényesebb állományunk fennmaradását addig, amíg viselkedésüket alaposabban meg nem ismerjük.

Ott, ahol felügyelet nélkül hagyott kaktuszoknál mechanikus kártételre - taposás stb. - kell számítanunk, a szabadföldi kaktuszkert egy részére helyezzünk el védőrácsot - jó szolgálatot tehet.

Debreczy Zsolt

Fotó: Stan Shebs, Kálmán Ibolya

Kapcsolódó cikkek:
Miért épp a télálló kaktuszokról?
Mióta télállók a kaktuszok?