A kész kaktuszkertet alig kell ápolnunk. Tartós szárazságban, főleg meleg május-júniusi időszakban mérsékelten, hetente egyszer-kétszer öntöznünk kell, laza kőzettörmeléken, tűző napon ebben az időszakban naponta permetezhetünk.
Ostorménfánk (a Viburnum lantana) távolabbi rokona. Közép-Kínában honos. 1900-ban került Amerikába és onnan jutott el az európai botanikus kertekbe.
A szabadföldi magvetés általában csak kivételesen sikerül. Az Opuntia humifusa és az Opuntia phaeacantha gyakran csírázik szabadban - a sziklakertben beérett magokból -, ez azonban nem törvényszerű, és korántsem oly biztos, hogy arra építhessünk.
A híres "Wollemi fenyőt" (sárkányfenyőt) is fenyegette a tűz Ausztráliában.
Pár órára - egy napra - az első decemberi hétfőn gyönyörű hóruhába öltözött a természeti táj. A budakeszi herbárium élő gyűjteményében készült képekkel köszöntjük a telet.
Először a leanderrel még gyerekkoromban, anyai nagymamám házánál találkoztam, az ottani tövek egy keleti fekvésű, üvegezett, fűtetlen folyosón teleltek, ahonnan nyárra kikerültek a kertbe. Időnként egy-egy zordabb tél esetén, a telelőhelyükön a hőmérséklet 0°C alá is mehetett, de azt gond nélkül viselték. Ezen a helyen egészségesen teleltek át, nem tetvesedtek, atkásodtak a tél folyamán, mert a kártevőik sem voltak aktívak, nem hajtottak a tövek a gyér fényben, hanem pihentek!
A hazai őshonos fenyők kis száma és hazánknak a fenyők igényétől eltérő klimatikus adottságai szükségessé teszik, hogy az erdészet és kertkultúra céljaira külföldi fajokat honosítsunk meg. E honosítások során elsősorban észak-amerikai és kinai-japán fajok kerültek nagy számban dendrológiai gyűjteményeinkbe.
A hatalmas nemzetség nem bővelkedik éppen fagytűrő örökzöldekben. Nagy többségük lágy szárú, amelyek közül néhány hazánkban is őshonos.
Európában az egyetlen őshonos lombhullató fenyő. Elsősorban az Alpokban és a Kárpátokban él, de hazánkban, a Dunántúl nyugati szélén is itt-ott megtalálható.
Szinte friss hír, hogy Tajvan déli részén egy kis erdőfoltnyi óriásfára bukkantak a helyi erdészek. Ismert, hogy főként a japán megszállás (1895-1945) alatt a híres tajvani szavára álciprus évezredes fáit – a többi tajvani „óriásfával” egyetemben – évtizedeken át szinte korlátozás nélkül vágták.